Ezek a problémák többnyire a szélesre tárt szociális térből adódó konfliktusok, a belőlük fakadó frusztráció, azok kitörési pontjai és kezelési módjai. Ebben a közösségben Barni ugyanis már találkozik azzal, hogy micsoda súrlódási pontokat hozhat létre a különböző temperamentumú, érzelmi fejlettségű, eltérő elvek alapján nevelt gyerekek olyan osztállyá formálódása, amelyben nincs jó vagy rossz, egyszerűen csak másság van. Az egyik másképp reagál erre, a másik arra, a harmadiknak egyszerűen csak rossz napja van, a negyedikben pedig épp lappang valami betegség, amitől fáradt és ingerlékeny. Mindenki más háttérrel, lelkiállapottal lép be az osztályterembe reggelente, és mindig lutri, hogy miként jön ki onnan.

EGY HOSSZÚ ÚT ELEJE

Mostanra gyerekeinknek megvan a kommunikációs fejlettségük ahhoz, hogy megfelelően ki tudják fejezni az érzéseiket, ha bántja, bosszantja, idegesíti őket valami, az agyukat elöntő érzelemhullám megfékezéséhez, viszont még sokszor eszköztelenek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy-egy összezördülésben olyan agresszívek tudnak lenni verbálisan, hogy attól az én galamblelkem hangosan felzokog. Tudom, hogy ők még csak most tanulják a szociális együttlét szabályait, határait, a másik tiszteletét, elfogadását és a csoportban létezést, de nekem, a felnőttnek sokszor mégis nehéz türelemmel végigasszisztálni ezt a fejlődési utat. Hosszú tanulási folyamat ez. Hiába mondanám, hogy ez egy ötévesekre jellemző jelenség: amikor a harmincas barátnőm sírva toporzékol a telefonban, mert a reptérre kivezető útvonalában hiba történt és újra kell terveznie a menetet, akkor azért azt gondolom, hogy sokszor mi, felnőttek sem állunk a helyzet magaslatán, ha a hirtelen ránk törő frusztráció maga alá gyűri a racionalitást.

Éppen ezért igyekszem jó példát mutatni és nem belemenni a játszmába, amikor a gyerekem rám csapja az ajtót és a szobájából üvölti, hogy mennyire utál, majd két perccel később ugyanez a kisfiú Zrínyiként tör ki ugyanabból a helyiségből és omlik a nyakamba, hogy engem imád a világon a legjobban és nagyon sajnálja, amit mondott. És ez még nem a kamaszkor, így legalább az ajtófélfa most még a helyén marad. Szerencsére tényleg csak néhány percig tart a drámajelenet, nincs napokig tartó mosolyszünet, és a világ leggyengédebb szeretetét zúdítja rám, amikor eloszlik a szürke köd. Belül én persze zokogok, egy pillanat alatt nyílik meg alattam a föld és zuhanok a tehetetlenség mélységébe, pörgetem végig a szülői identitásom összes fázisát, kutatva, hogy hol csúszott homokszem a gépezetbe, hol rontottam el ennyire, hisz csakis én lehetek az oka annak, hogy a gyerekem száját olyan mondatok hagyják el, amelyekben sem szeretet, sem tisztelet nincs, vagyis hiányoznak belőlük a családunk legalapvetőbb értékei. Ilyenkor csapom fel a vaskos „Google lexikont”, és írok be kétségbeesésemben olyan furcsán zavart szókombinációkat, mint „a káromkodás pozitív hatásai a jellemfejlődésre”, meg a „miért jó, ha utál a gyerekem”, abban a reményben, hogy talán le tudok ásni olyan mélységbe az internet feneketlen bugyraiban, ahol megerősítést találok ebben a számomra reménytelen és kilátástalan helyzetben. Aztán amikor nálam is felhúzzák végre a rolót, végigpörgetem, hogy mi is történt: hogy a gyerekem érzelemkitörésére én is érzelemkitöréssel reagáltam, és ezért futunk kétségbeesve ebben a mókuskerékben.

NAGY MEGFEJTÉSEK...

Remélem, nem vártok tőlem most valami nagy okosságot ezzel kapcsolatban. Csak azt tudom mondani, hogy fogalmam sincs, melyik stratégia hoz eredményt ezen a téren, melyek azok a módszerek, amelyeknek köszönhetően huszonöt év múlva, pánikhelyzetben nem lefagyva zokog és küldi el az egész világot a jó büdös francba, nem vetíti ki másra a saját frusztrációját, hanem még időben felismeri a közelgő érzelmi vihart, és megpróbál józanabbul megoldást, választ találni az előállt helyzetre. Nap mint nap látom, hogy egy ötévest mennyi minden ki tud billenteni a lelki békéjéből, felnőtt fejjel teljesen érthetetlen dolgokon tudja felidegesíteni magát, de néhány perces dühöngés után továbblép. Látom, milyen széles skálán mozognak az érzelmei és hogyan viaskodik benne a szeretet és az utálat kettőssége. Azt hiszem, az egyik legnagyobb szülői feladatom, hogy az életkora előrehaladtával fordítottan arányosan csökkenjen az ilyen helyzetek száma. Hogy a korral járó bölcsességet olyan formában tudjam neki átadni, hogy meglegyen az eszköztára a teljesen felesleges stresszhelyzetek kivédéséhez. Hogy szépen lassan megtanulja, hogy amit érez, az nem utálat valaki vagy valami iránt, hanem düh és tehetetlenség. Ezt pedig nem tudom másképp, mint a nevelési elveim gyakorlatba ültetésével, azaz jó példát kell mutatnom és megteremtenem számára azt a szeretetteljes környezetet, ahol felvállalhatja az érzéseit. Példát kell mutatnom az érzelmeim felismerésében, megnevezésében és kezelésében, nem titkolva előtte, hogy a düh, a harag, a tehetetlenség, az elkeseredettség is az érzelmi készletünk része, s ezek ugyanolyan figyelmet és tiszteletet érdemelnek, mint pozitív társaik.

Nem elnyomni kell őket, hanem olyan formában kiereszteni, amely másokra nincs hatással, és saját magunkat is a fejlődés irányába terel, nem pedig a destrukció felé. Néha egyébként nagyon irigylem azért, hogy sír, kiabál, toporzékol, mert bizony vannak olyan helyzetek, amikor ez nekem is nagyon jólesne (például, amikor ő sír, kiabál, toporzékol). Csodálom, ahogy a meseválasztásaival, a rajzaival, a kitalált történeteivel le tudja vezetni a benne felgyülemlett feszültséget, és úgy használja a művészet erejét, ahogy a felnőttek nagyobbik része már nagyon régóta nem képes. Állandóan monitorozzuk egymást, olvassuk egymás reakcióit és próbálunk fejlődni ezáltal. Igyekszem neki megtanítani, hogy milyen fontos a légzés, hogy a feszült izmokon miként tud segíteni a helyes légzéstechnika, és én is tanulok általa nap mint nap. Amikor pedig nyitja a száját, hogy valami olyasmit mondjon, amit később megbánna, de az első betű után elharapja a szót és inkább vesz három mély levegőt, akkor kicsit megnyugszom. Talán jó úton járunk.